Szóval hol is...hol is kezdődött. A MA. Hiszen a Ma az csak ma van és sose máskor nem lesz ma. Szóval ma, az-az tegnap lehullot az első hó. Az én első havam mert a többit nem tudtam komolyan venni. Ez ott volt, friss és tapintható.
Szóval kilépsz a szórakozóhelyről, kissé kimelegedetten, a bulitól kissé bódultan, s akkor igen. igen, a tény hogy a levegő és a természet részegít meg 5 nanomásodperc alatt. A fejembe szált a részegség, és onnan nem volt más. Hazafele indultam ,előbb chansonba. A főutca aranyban úszik, a hó ropog még a coldplayen keresztül is, és már már dobbantva ugrálok tovább, és tovább. Aztan a Mülleráj előtt elkap a mámor.
Felveszek egy hógolyót a kezembe, amit alaposan, lassan és tudatosan formálok közel sem tökéletesre. A tökéletes gömb már nem is hógolyó. Az olyan mű. Következik a rituálé. Minden évi rituálé, amit talán senki nem ismer. Ősi sámán őseim hagyták rám, és szájról szájra... szóval elég egyszerű. Az év első hógolyója kezemben. Szemben 15 méterre egy fa. Kívánok, majd 3 lövési lehetőség. Nem is kívánok, inkább lutrizok. Ha elkapom, teljesül kívánságom, ha nem..hát nem fog.
Mellé lövök, nem is egyszer. Hol jobbra fél centire, hol balra egy tenyérnyivel. Mindig mellé lövök. Tipikus. Ugyanakkor boldogít a tény hogy ötödjére sikerül. Talán van értelme próbálkozni. Talán van értelme nem feladni, és aztán célba találni. Még talán van pár lövésem, és talán rám is lőnek majd még. Bang. Angyalka. Lezuhantam a kristályos puha hókupacba, és nesze neked infantilizmus, és naivitás, de én bizony csinálok egy angyalkát. Yupiii...
Kicsivel később már cselezek. Vajon bárki holnap észreveszi? Egyáltalán érdekel majd valakit? Fél lábbal ugrálok a hóban, minél távolabb, így mintha csak egy fél pár láb ment volna végig az érintetlen havon. Talán valaki felfigyel a turpisságra. Talán egyszer. Mától fogva nem érdekel ki mit mond.
A chansonban elámít a két terem. Az egyikben színültig emberrel, a másik teljesen üres. Mindössze a szembe a bejárattal felszerelt megtört üveklapokban himbálózó tömeg hullámzása mutatja, hogy az üres tér hátsó fele talán nem is olyan üres. A zene morajlása összeolvad a tömeg szuszogásával, és tényleg oly üres a terem, pedig mögöttem százak.
Jól van. Jobban. Huhh.
A főutcán fenyőfák. Rajtuk friss hókristályok miliárdja. Ebből milliók csillannak meg lépésenként...ehhez képest a broadway cukormáz száraz kenyéren. Lefújom a fa pár puha ágáról a havat, melyek hóviharként s lavinaként törtetnek különböző irányokba. Aztán pár méterrel később egy oszlopot célok meg. Az utcák üresek, s mégis érintettek.
Aztán hazaértem, de a szememen a vér-cucc nagyon is él és virul. Az álomnak nincs vége, mert az álmot éppen élem. Éjjel van, s sziporkázik a világ. Rájöttem.
Még eszembe jut a begyulladt szemről... és álomra hajtom fejem.
