...meg úgy is. Szóval nem sok minden. Legalábbis annyira tényleg nem. Punnyadok egész nap Vonnegutot olvasgatva... és azon gondolkozva mikor érek már a végére hogy folytassam Salman Rushdie-t.. meg Mando Diao, mert az olyan jó. És akkor ott vannak az elementálisan óriási kérdések, hogy mit teszek jövőm érdekében. Photoshoppolgatok, tanulom a programokat, fotózgatok...de pl. még mindig nem voltam képes megszervezni jövő hétvégére a fotózást. Pedig a modell-fotózás is olyan mint egy filmkészítés... minden a szervezésen múlik, és a felkészültségen. Azt hiszem mostmár inkább félre is teszem ezt a lustaságomat... mert ez nem mehet tovább. Végülis nem is vagyok annyira lusta... csak amikor fel kell készülni...amikor már ott vagyok, azt élvezem... de az a rohadt felkészület...

Szóval tegnap Gellért egy magasabb szintre emelte csocsó tudásomat, és ezt köszönöm neki... bár még van mit gyakorolnom... neki meg a sakkot. Mert tegnap éjjel 2kor a színháztetőn jól elvertem. Nyeheehehehe. A legjobb mégis megint az a filing volt, hogy mi akkor ott mindenekfölött fekszünk, iszunk valami nyamvadt ice-tea-t és házicsokit majszolunk. Majd kis zenét hallgatunk, és nézzük az éjjeli lepkéket (nem éjszakai pillangókat... ) amint a színház reflektorfényében meg-megcsillannak, és a manelisták kocsijából felszűrődő muzsikának talán már mégsem nevezhető... (szóval ne essünk már túlzásba..méghogy zene..) zajokat.

Most megint felmerült bennem, hogy minek írom le mindezt. Miért nem koncentrálok írandómban valami sokkal közölhetőbbre... miért nem csak akkor írok mikor érzelmi és gondolati viszályaim a kis életem uszályát borogatják. Vagy miért nem egy emészthetőbb, internacióóálébb dolgokról írok... most megyek is ezen gondolkozni kicsit...aztán később visszatérek mire jutottam. :)